A családunkba születtünk. Van édesapánk, anyánk, esetleg testvérek, nagyszülők, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek... A barátainkat mi választjuk. El kell fogadnunk kollégáinkat olyannak, amilyenek... A családba való befogadás általában szeretetteljes és örömmel jár együtt a Föld új lakóinak érkezése előtt. De mi van, ha nem? Amikor az érkezés nem kívánt, vagy akár szerelem nélkül? Amikor idővel olyan félreértések merülnek fel a családban vagy a barátokkal és kollégákkal, amelyeket nem lehet megszüntetni? Mikor uralkodnak a kétségek, a bizalmatlanság és az embertársaikkal való viszálykodás? Amikor a „nem tudok megbocsátani” ez határozza meg a mindennapi életemet? Békét kötni azt is jelenti, hogy felismerjük, hogy mi magunk is beleegyeztünk minden tanulási folyamatunkba. Ez leginkább a családunkban zárul le, hiszen a CSALÁD az, ami gyerekkorunktól elkísér, formál, támogat (vagy nem), ami megtanít Viselkedésre, ad alapot az életkezdéshez. Békét teremteni azt jelenti, hogy ismered a saját részed a nyugtalanságban, és tudatosan lépsz mások felé. De ez azt is jelenti, hogy elfogadjuk, ha az együttélés nem kívánatos... és mégis nyitott szívvel ott lenni mások felé, elfogadni ezt a döntést. Békét kötni annyit tesz, mint a „tetszést” az „igaznak lenni” fölé emelni. A szeretet által hozott pozitív gondolatok és érzések ötvözésével  alapot teremtünk az egészséghez, az erőhöz és az életörömhöz.

​

Aki békét kötött testvéreivel, belépett a szeretet birodalmába, és személyesen fogja látni Istent. Ismerd fel ezt a békét szellemeddel, vágyj erre a békére  szíveddel, töltsd be ezt a békét testeddel."

​

- az "Ismeretlen esszétekercsek, 2. könyv" című könyvből, EB Székely